Stop. Standby. 10 minutes. Go...

Szomorkás, moralizálós post, ha nincs kedved effélékhez, akkor nem ajánlom...

Megáll, elgondolkodik... aztán természetesen továbbmegy...

Diákvezetőként végigültem ma (azaz már tegnap...) egy beszélgetést. Mindenkivel aki 2 vagy + éve van itt, lelülünk egy kicsit átgondolni tanulmányi szempontból az eddigieket s elkövetkezendőket. Afféle célkitűzősdi, ahol szükséges nyilván némi ösztönzéssel, de tkp nekünk(mmint diákoknak, csak ugye tisztemből adódólag kénytelen vagyok kicsit skizofrén lenni) jó, hogy kell hosszabb távon is előre nézni, nem mindig a máról-holnapra utolsópillanatok... Nekem nem volt nagy kihívás úgymond, no nem mintha olyan penge lennék egyetemileg, de tudom pontosan, hogy hányadán is, merretovább és úgy hiszem képes vagyok változásra/változtatásra ahol kell.
Ellenben ma este ugye a hivatalosfontosember minőségemben szemlélődtem. Ez nehéz. Mert pontosan ismerem a "másik oldalt" és azért ahhoz még kicsi vagyok, hogy egy az egyben leosszam vkinek a tutifrankót, még ha áll is amit gondolok. Meg betyárbecsület ésatöbbi... Node ha olyan valakiről van szó, akit nem éppen a szívem csücsökében hordozok, akkor jönnek sorban az előítéletek, beidegződések, egyenességemből adódó sarkosságom és direktségem... Ezekre igyekszem tudatosan figyelni ilyenkor, a "mátyásosság" (is) megkívánja... Aztán ahogy emberünk (nem írok nevet, bocs, nem mintha olvasná, de lényegtelen s így talán kifejezőbb/jellemzőbb is, hamarosan értitek) haladt előre, vontatottan, halál idegesen és feszülten a mondandójában, szégyellve minden momentumát eddigi féléveinek, hallgatva a végtelen görgetést, a kilátástalanságot és a halovány álmokat, kezdtem egészen apróra zsugorodni. Rájöttem, hogy a srác valószínűleg sosem fogja befejezni az egyetemét, mert egyszerűen lelkileg, anyagilag de legfőképp pszichológiailag képtelen lesz erre. És ez valahogy fájó felismerést hasított belém, hogy mennyire nagyon kurvára szerencsés is vagyok. Szerencse? Relatív. Pontosan tudom, hogy mindaz amink ma van, ahol ma tartunk, akik vagyunk azért a csaláunk munkával, vérrel, verejtékkel fizetett, persze jócskán a gondviselés kíséretében, viszont akkoris tisztában vagyok vele, hogy miből mi lesz. Cserebogár. Rendben, de azért én mégiscsak ebbe születtem bele, a Szüleim úgy neveltek/nek ahogy, ésatöbbi... Node akinek ez kimarad? Természetes társadalmi különbség, szerencse? Nem választ keresek igazán, inkább hagytam kicsit repülni az agyam... Mi lenne, ha...?
Nincs sok infom, de hogy kb átérezzétek az estémet, a konkrét példa: vidéki "kváziporfészek" kisváros, édesapja némi együtt töltött - talán boldog, bár ki tudja - gyerekkor után lelépett, ma körözés alatt áll, a kapcsolat teljesen megszakadt, ezt máig nem dolgozta fel. két idősebb nővére van, de hármójukban csak az édesanya a közös. ő viszont abból az igazi kemény kolerikus, rátelepedős, utasítós fajtából való, így emberünk életében ez mindmáig meghatározó tényező. középiskola, nem indul kémia fakultáció, így a vegyészet kimarad, helyette matek-fizika, BME Gépészkar, illetve az ezzel együtt járó - messzeföldön híres/hírhedt - Kármán Tódor kollégium. ez sokkoló környezet számára, mivel bizonytalan a személyisége, torz a vallásképe. kapcsolatok alig, azok is lemorzsolódnak. aztán 2003tól ő is a Tirannosz Házban lakik, velünk, változás nemsok, mi dühöngünk - nem ritkán, de nem is ismerjük/ismerhetjük, abszolút zárkózott és kemény mint a beton és pillanatnyilag úgy látom képtelen a változásra/változtatásra. most 10. féléve csinálja az egyetemet és kb ugyanennyi is vár még rá, ha egyáltalán... Eddig a "hangulat" nagyvonalakban. És én nemértem. Így nem lehet élni. Ez szenvedés, végtelen görgetés. Ami még elgondolkodtatott, hogy vajon van e felelősségünk vezetőként ezügyben, mert én tényleg úgy ítéltem meg, hogy szakember nélkül nem képes normális létre, de ez már nem kapcsolódik.

Mindenesetre én hálát adtam/adok. Hitért, Családért, olyanért amilyenért, Értetek, akik olvassátok, mert eszerint vannak barátaim (vagy véletlenül idetévedt idegeneim) és még persze egy halom dologért, de a kapcsolatokat kiemelném a végére. Ez olyan háló ami "megtart" bármerre sodródjunk is. Jó. Szeretem.

Valamiféle happyenddel illene lezárnom, de jól nem, vagy nemtudom, rátok bízom. Ugyanis a fentebbiek nem csak az estés beszélgetés apropóján születtek, teljesen véletlenül volt tegnapelőtti előzménye is, mégpedig egy rövidfilm, Best in Europe 2002, címében és hosszában is 10 perc.

(Lehet - sőt - commentezni, például, hogy ne írjak legközelebb ilyen hosszú baromságot, pláne ne frissen, meg vízkereszt, vagy amit akartok...)